Ki vagyok?
Jámbor András vagyok, 35 éves, két gyerek apja, kicsi korom óta nyolcadik kerületi lakos. Szabad magyar ember, aki azért dolgozik, hogy Magyarország végre egy közösség legyen. Egy gondoskodó közösség, amely minél több ember számára teszi lehetővé, hogy szabad legyen mind megélhetésében, mind jogaiban.
Voltam pártaktivista, juttattam be a semmiből pártot a magyar parlamentbe, voltam online és mozgósító koordinátora országos kampánynak az LMP-nél. Voltam a kommunikációs stáb tagja az Együtt-PM-nél. A semmiből építettünk fel -- csak az olvasók támogatásából -- egy országos médiumot, a Mércét. Szerveztem tüntetéseket, megnyertük a netadó elleni küzdelmet, elbuktuk a CEU itthon tartásáért folytatottat. Dolgoztam civil szervezetben, és az elmúlt 12 évben több mint 100 civil szervezet munkáját segítettem. Jelenleg a Fővárosi Önkormányzatnál dolgozom a költségvetésért felelős általános főpolgármester-helyettes, Kiss Ambrus mellett. De az elmúlt egy évben rá kellett döbbennem, hiába dolgozom számos ügyben a dolgozók, a rászorulók, az idősek megsegítésért, a folyamatos kormányzati megszorítások után a kormányváltás elérésével tudom igazán a budapestieket szolgálni.
Ezért is indultam el a 2021-es hatpárti előválasztáson, amit a csapatommal együtt megnyertünk, így 2022. április 3-án én indulok az Egységben Magyarországért, a közös ellenzék jelöltjeként, hogy a lakóhelyemen és országosan is legyőzzük a Fideszt. Indulok, hogy visszaszerezzük a jövőnket.
Ha végigtekintek az elmúlt 35 évemen, sok mindenre lehetek büszke, és sok kudarc tanulságaiból táplálkozhatok, de egy dolog van, amit senki se tud tőlem elvenni: hogy ebben a magyar urambátyám világban mindenért keményen meg kellett dolgoznom, és meg is dolgoztam. Nem születtem a Rózsadombra, és nem is akarok oda menni.
Lecsúszó értelmiségi, alsó-középosztálybeli családban nőttem fel. Anyukám, aki pszichológusként végzett, egyedül nevelt fel, miközben a gyermekvédelemben a magyar államot, a közösségünket szolgálta azzal, hogy olyan gyerekeknek segített, akik leginkább rászorulnak a gondoskodásra.
Hiába dolgoztam a politikában, szerveztem tüntetéseket, mégis, mindkét élmény a gyerekkoromból jön, amelyik leginkább meghatározza azt, amit elképzelek a politikáról.
Büszkeség volt, amikor anyámmal találkoztunk a 90-es évek elején olyan gyermekekkel, akik Budapest legkeményebb gyermekvédelmi intézményében, a Bokréta utcában nőttek fel, és elmondták, hogyan tanultak tovább, hogyan szereztek munkát és lakhatást. De büszkének lenni arra már nem lehetett, amikor anyám elmesélte, hogy azok közül, akikkel a 80-as évek végén kezdte a munkát, hányan élték meg az 50 éves kort, és hányan lettek öngyilkosok. Amikor elmesélte az elkallódó gyerekek történeteit, akikből prostituáltak lettek, vagy akiktől 18 évesen a családtagok elszedték az állam által addig megspórolt pénzüket. Vagy elmesélte a történetet, amikor az éjszaka az egyik gyerek lebontotta a tetőcserepeket a házról és eladta, hogy új telefont vegyen, egy másik gyerek pedig kést szorított egyik nevelője torkához.
A másik élmény még ennél is személyesebb, de közben közösségibb is, olyan, amit millióan éltek meg, és élnek meg nap mint nap Magyarországon. Emlékszem, hogy szégyellem, amikor karácsonykor színes dobókockákat vettünk a családtagoknak, mert erre volt csak pénz. Nem tudjátok elképzelni, hogy mennyire szégyellem most, hogy akkor anyám miatt szégyenkeztem. De tudom azt is, mi az a kártyás gázóra, és a szemem előtt van, ahogy megyünk télen a hóban a nagymamámtól kapott pénzzel, hogy visszakapcsolják a lakásunkban az áramot.
És nem, nem fordult jobbra a családunk sorsa, az történt ami sokaknak lehet ismerős: devizahitel, adósságcsapda, kontrollvesztés, depresszió. Anyám 2017 májusában hunyt el rákban.
Az életem egy másik része pedig maga a politika. 2009-ben kezdtem el aktivistáskodni az LMP-ben, végigmentem a ranglétrán. Aktivista voltam, majd területi koordinátor, a közösségi médiáért feleltem, a 2010-es őszi kampányban már a párt mozgósítási koordinátora voltam, hogy 2011 elején életemben először fizetést kapjak az LMP-től, 80 ezer forintot. 2011 végétől már a kommunikációs csapat tagja voltam, a parlamenti láncoláson, a Közgép- foglaláson, a Schmitt Pál lemondását követelő tüntetéseken, a munkajogok visszaszerzésért indított népszavazási kampányon dolgoztam. A párt szakadásakor számomra egyenes út vezetett a Párbeszédbe. Nem azért, mintha nem tiszteltem volna a pártban maradók döntését, de én akkor már úgy láttam, hogy ahhoz, hogy demokratikus országban éljünk, először a Fidesz hatalmát kell megtörni, anélkül nincs esély valódi politizálásra.
2014 elején aztán felmondtam az Együtt-Párbeszédben. Nem láttam már esélyt a 2014-es változásra, sőt magából a pártpolitikából is kiábrándultam, ahogy az legalább egy időre biztos sokatokkal előfordult. Azt gondoltam, sokkal hasznosabb tagja tudok lenni a politikai közösségnek, többet tudok tanulni, és hozzátenni az ország jobb sorsra fordításához a civil világban. Dolgoztam a Humán Platformban, segítettem sok-sok civil szervezet munkáját, szerveztünk számtalan tüntetést, például a netadós tüntetéseket. 2016 januárjától pedig elkezdtük professzionalizálni az akkor még blogként működő Kettős Mércét, hogy felépítsük a magyar baloldal egyik új intézményét. Jelenthetem, ezt sikerrel tettük, a semmiből, csak az olvasók támogatásával, 2019-es felmondásomig egy országos elérésű portált építettünk fel, amely akkor 15 embernek adott munkát.
Tavaly február óta pedig a Fővárosi Önkormányzatnál dolgozom, Kiss Ambrus általános főpolgármester-helyettes mellett. Azt hiszem, nem tanultam még annyit életem folyamán, mint ebben az egy évben, jó döntésekről, államigazgatásról, a valódi politikáról. Mára viszont már egyértelművé vált számomra, hogy ha a kormányzat továbbra is ugyanígy áll hozzá Budapesthez, akkor a Fővárosi Önkormányzat csődbe fog jutni. Ennek megakadályozására az egyetlen esély Orbán leváltása.
Az én politikám az én életemből indul ki, abból, amit láttam és átéltem. Az én politikám a rendszerváltás veszteseinek, az állam dolgozóinak, a felzárkózás üres ígéretével hitegetett, de a jólétbe soha el nem jutó többségnek a képviselete. Annak a dühnek az érvényre juttatása, amely az elit-vitákban elcsépelt magyar politika következménye.
Persze nekem szerencsém volt. Szerencsém volt, mert minden anyagi nehézség ellenére megvolt a kulturális tőkém, amit anyámtól kaptam, és ott volt a család többi része, aki a legkritikusabb helyzetben segítő kezet tudott nyújtani. Szerencsém volt, mert felnőtt életemben már nem veszélyeztet a nincstelenség fogsága, és emiatt képes vagyok megvédeni a szabadságomat is.
Szerencsém volt, mert az életem folyamán kiharcolhattam, hogy szabad ember legyek.
De nem mindenki ilyen szerencsés ma Magyarországon. Abban az országban, amit én elképzelek, nem azon kéne múlnia, hogy ki hova tud jutni, hogy milyen településre, milyen családba születik. Mindenkinek joga van a boldog jövőhöz. Ezért is mondom: szerezzük vissza jövőnket!
Miért ez a választókerület?
Ez az én otthonom, engem minden Józsefvároshoz és Ferencvároshoz köt.
12 éves koromban költöztünk a József utcába, és pár év kihagyással azóta is itt élek. A gyerekeimet a Kálvária tér mellett nevelem, gyermekeim anyjával, Annával pedig a Kocsis Máté hajléktalan-ellenes rendelete elleni tiltakozóakción ismerkedtünk meg.
Gyerekkoromban a Nehru parton fociztam, a gyerekeimmel pedig a Kálvária térre, a Mátyás térre és a Köztársaság térre járok játszóterezni. Minden évben a Tűzoltó utcai Angyal István szobornál emlékezem meg az ‘56-os forradalomról. Dolgoztam a nyolcadik és a kilencedik kerületben is. A járvány kezdete óta gyalog és biciklivel lényegében a teljes nyolcadik és kilencedik kerületet bejártam, hogy így szabaduljak a bezártságérzettől.
2009-ben vettem részt először aktívan politikai kampányban, azon a polgármester-választáson, amelyiken Kocsis Mátét végül megválasztották. Emlékszem, álltunk egy sorban a Magdolna utcában, hogy leleplezzük a kopogtatócédula-vásárlást, de kiderült: itt másfajta bizniszről van szó. Kampányoltam a józsefvárosi hajléktalanellenes népszavazáson, 2011-ben ott voltam Kocsis Máté irodájának elfoglalásakor, végigkövettem az A Város Mindenkié (AVM) mozgalom küzdelmét a Kocsis Máté-féle szegényellenes intézkedésekkel szemben.
Újságíróként, bár országos témákkal foglalkoztam, soha nem feledtem el, hogy honnan jöttem. Sajnos, mindkét kerületben tucatnyi kilakoltatást kellett végigkövetnem, de írtam a ferencvárosi parkolási ügyekről, és a BVM Illatos úti telepén tárolt veszélyes hulladékokról is. Józsefvárosból az én írásaim után kapta fel az országos sajtó többek között a labdázás tiltásáról szóló Mátyás téri szabályozást, és azt a rendeletet is, amelynek első változata alapján 12 év feletti gyermekek nem használhatták volna a játszótéri játékokat. Nem véletlen, hogy Kocsis Máté többször is név szerint említett közgyűléseken, vagy az, hogy polgármesteri minőségében be is perelt rágalmazásért. Emiatt rabosítottak is, de persze ez az alaptalan vád még a bírósági szakaszba se jutott el, még ha közpénzből fizették is az eljárást.
Minden ideköt, és büszkeség lenne számomra, ha a választók akaratából képviselhetném azokat, akik a szomszédaim voltak, akikkel a boltban, a játszótéren, vagy az utcán találkozom.